„Mikor feleségem Réka először felvetette a gondolatot, hogy jelbeszédre tanítsuk a gyerekünket, nem jöttem elő a szokásos kérdésekkel, mert már hallottam a módszerről. Ugyanakkor be kell vallanom, hogy általában elég kétkedve fogadom az újdonságokat, nem volt ez másként ez esetben sem. Nem hittem abban, hogy ez valóban használ, de miután biztos voltam, hogy ártani nem árt, ráadásul lefoglalja, mind az asszonyt, mind a gyereket, egyáltalán nem elleneztem. Hadd csinálja Réka, de azt gondoltam, mire bármit is jelelni fog tudni Patrik fiunk, addigra már beszélni is tud és különben is hány gyerek megérteti magát a szüleivel beszéd és jelbeszéd nélkül is, legfeljebb kicsit többet kell találgatni. 

Emlékszem, amikor átmentünk egy baráti házaspárhoz – akiknek gyereke szinte egyidőben született a miénkkel – a két anyuka lelkendezve beszélte, milyen jó lesz, milyen izgalmas, majd a babák jelelik, mit szeretnének, hol fáj nekik. Mi apukák pedig egymásra néztünk – a jogász és a programozó, két földhözragadt ember – és némán, mindenféle jelbeszéd nélkül is tudtuk, hogy mindketten azt gondoljuk: a két bölcsész, a két tanár hadd lelkesedjen, hadd csinálják, minket nem zavar, csak nekünk ne kelljen benne részt venni. 

Persze aztán részt vettünk benne, hiszen onnantól kezdve folyamatosan jeleltek az anyukák és mi is automatikusan el kezdtük jelelni a tej, az evés-ivás jeleit. De még mindig megmosolyogtam, amikor párom újabb és újabb jeleket tanult meg, miközben a kicsi egyáltalán nem jelelt vissza semmit se. De Réka nem tört meg, folyamatosan ismételte a jeleket nap, mint nap, habár sokáig nem jött visszajelzés. Pedig már nem csak online tanfolyam volt, hanem foglalkozásokra is elmentek, igaz azt legalább a gyerek nagyon is élvezte. 

És látszott, hogy kezd Réka is egy kicsit megtörni. Nem volt bennem káröröm, sőt kifejezetten rosszul éreztem magam attól, hogy úgy tűnt, nekem lesz igazam. Persze időnként már hadonászott a gyerek és az én újból fellelkesülő feleségem látta benne a jeleket, vagy annak kezdeményeit. Próbáltam én is bele látni a megismert jeleket, de nekem nem sikerült. 

Aztán már nem is tudom, hol tört meg a jég és tényleg azt kell mondanom, hogy jelel a fiam. Talán a kutyáknál? Patrik már az anyja pocakjában is sokat járt kutyafutiba az örökmozgó borderünkkel, Lunával és megszületése után is állandóan vittük babakocsival, a kutyaugatás számára szinte altatódal lett. És tényleg a lábát ütögeti, amikor hallja Lunát ugatni. 

Vagy nem is ezt jelelte először, hanem a „még” jelét? Kis Patrikunk kissé korán született és mint koraszülöttért aggódtunk vajon gyarapodni fog-e rendesen. De aztán ezzel nem volt gond, nagyon beindult a fejlődése és amikor elkezdődött a hozzátáplálás, akkor derült ki igazán mennyire szeret enni. Hogy mi a kedvence? Minden IS. És amikor valami elfogyott és látszott rajta kér, mi jeleltük a „még” jelét és adtunk is neki természetesen. Hazajöttem a munkából és Réka lelkesen mondta, hogy ebédnél úgy kért repetát, hogy jelelt. Na, gondoltam megnézem én ezt magamnak vacsoránál. És láss csodát a fiam tényleg úgy kért még, hogy két kezeinek ujjait összeérintette, nem lehetett eltéveszteni, ez tényleg tudatos jelelés volt. 

Nem mondom, hogy mindent tud jelelni, amit tanítottunk (most már így büszkén többes számban), de most 15 hónaposan már sok jelet használ és van, amit ő talál ki. Például a még jelét használja a kérem-hez is, például ha valamit szeretne, hogy levegyünk a polcról, akkor rámutat, majd mutatja még jelét. Nekem nagyon tetszik, hogy összekapcsolta magában a tudott jelet egy hasonló tartalmú fogalommal.

Majd karácsonykor jöttek a gyertyák, amik Patrikot elvarázsolták és hamar ki is talált rájuk egy saját jelet. Nem tudom, hogy a Beszélő Babakezeknek köszönhetően, de Patrik mutatóujjai folyamatosan dolgoznak és ezeket a kedvenc testrészeit vetette be a gyertya jelének megalkotásához. Nagyon szerette, ha gyertyát, mécseseket gyújtunk például az adventi koszorún és ilyenkor elkezdte az ujját felfele irányítani és mozgatni mintha a szél a lángot mozgatná. Egyértelmű volt, hogy mit jelez vele, így mi is átvettük tőle ezt a jelet, így fordult elő, hogy a fiam tanított meg engem, a szkeptikus apját egy jelre, a gyertya jelére, mindezt karácsonykor.”

Varga Attila